Ughy Szabina: A gránátalma íze

ughyb1

 

Ha egy regényre az olvasása után úgy gondolunk, mint személyesen megélt élményre, akkor máris elmondhatjuk, hogy maradandó érték. Ughy Szabina könyve most lát napvilágot, de volt szerencsém már jóval előbb kéziratban elolvasni. Azóta bennem él. Színekre, hangokra, napfényes olasz tájra, kávéházi beszélgetésre, hajnalban nyitó bárokra, emberi arcokra, szerelemre és barátságra emlékszem, hangulatos utazásra, gondterhelt hazatérésre, gyermeki aggodalomra a súlyosan beteg anyáért, és a nehezen meghozható döntésre, hogy hol lehet, kell élni. Manapság ez a dilemma sok fiatalban felmerül. De a könyv mégsem csak erre épül. Többről van szó, a helykeresésről az Ember Földjén. Az itthon, a haza szent és örök, mint az anya. De nem miénk-e természet szerint az egész? Nem jogos-e egy más tájék szerelmi vonzását elfogadni? Benn van ebben a könyvben a XXI. század életérzése, de azt nekünk kell belőle kifejteni. Az író csak elmond valamit. Elmondja egy lány történetét. Magába szippantott ez az atmoszférikus mű. Ughy Szabina tud írni, és ez irodalmi körökben azt jelenti, hogy nemcsak remek elbeszélő, de stílusával plasztikussá is teszi amit elmond, ábrázol, a szavak nem pusztán az értést szolgálják, de megjelenítő erejük is van.
Költőként már évek óta jelen van irodalmunkban, kötetei jelentek meg, de ez az első prózája. Ismerem képalkotó erejét, ami verseinek egyik legfőbb jellemzője, meditatív lírájának érzelmi rezdüléseit, melyekbe narratív motívumok is vegyülnek. Nem akarom elcsábítani a költészettől, de kitűnő prózája a folytatásra kötelezi. Mert tud írni.
Szakonyi Károly